Sziasztok!
Mostanában kissé aktív vagyok xD Amíg tart a szünet vége is lesz a történetnek. Már csak egy fejezet lesz ezután. Utána jön az Elhagyva folytatása, aminek első fejezetét
ITT lehet elolvasni.
Jó olvasást!
Puszi!
Carly :)
~*~
(Esme szemszöge)
Nemsokára elérkeztem a terhességem kilencedik hónapjába. Egyre izgatottabb lettem, hiszen ez azt is jelentette, hogy nemsokára a karomban tarthatom majd a kisfiunkat. Persze tudtam, hogy a mikorról nem én döntök, így próbáltam mindenféle dologgal elterelni a gondolataimat az idő múlásáról. Most is éppen az egyik megbízásomon dolgoztam, amit pár napon belül le kell adnom.
Imádtam berendezni a családi házakat. Mindig törekedtem a kisgyerekes családoknál, hogy a lehető legkevesebb éles sarkú bútor kerüljön a berendezések közé és arra is, hogy minél vidámabb színek és tágasabb terek legyenek az épületben. Viszont mindez nem valósulhatott volna meg Annabell nélkül. Mindig elhozta nekem a terveket, kiment helyettem a megrendelőkhöz, akik szerencsére megértették az állapotom miatti eltolódásokat. Nemsokára már egész szépen beindult a mi kis vállalkozás.
-Szia, Esme!-lépett be a szobámba előbb emlegetett barátnőm.-Milyen volt a mai napod?
-A kicsi Edward elég sokat mocorgott-nevettem halkan.-Már elég nehezen fér el odabent.
-Ez azt jeleni, hogy nemsokára kikívánkozik a kis csibész-kacagott fel ő is.-Nem ártana pihenned.
-Annie, mást sem csinálok-sóhajtottam.-Minden napom ebben a székben töltöm.
-Akkor meg állj fel egy picit!-unszolt.-Sétálj egyet, utána pedig feküdj le aludni. Nem olyan fontos még ma befejezned a terveket.
-Talán igazad van-emelkedtem fel a székből, azonban amint megtettem, egy szúró fájdalmat éreztem a hasamban. Azonnal tudtam, mi történt.
-Annabell-nyögtem halkan.-El tudnál vinni a kórházba?
-Hát hogyne-válaszolta zavarodottan.-Csak nem tudom, hol a slusszkulcsom.
-Ne, ugye nem vesztetted el?-szisszentem fel ismét.
-Nem, meg van-kapta elő a táskájából.-Már indulhatunk is.
-Köszönöm!-néztem rá hálásan, miközben amilyen gyorsan csak tudtam kibicegtem az autóhoz. Útközben elővettem a telefonomat, de hiába hívtam Carlisle-t. Nem tudtam, miért, talán a decemberi hóesés miatt, de nem volt kapcsolható a mobilja. Ekkor eszembe jutott Addison.
-Szia, Esme!-szólt bele.-Mi a gond?
-Szia, Add!-ziháltam.-Úton vagyunk a kórházba, mert megindult a szülésem. Carlisle merre van?
-Jaj, drága, Carlisle éppen a műtőben van-válaszolta.-Fél óra múlva végez.
Akkor ezért nem hallotta a telefonját.
-Kicsit lassan haladunk a hó miatt, de nemsokára ott vagyunk-folytattam.
-Már ott lesz egy nővér a bejáratnál-mosolyodott el a vonal túloldalán.-Várlak.
-Szia!-azzal leraktam a mobilt, és próbáltam saját magamra figyelni. A fájdalmaim egyre erősödtek, és mire odaértünk, szinte elviselhetetlenné vált. Legalább annyira erős fájdalmaim voltak, mint Rose és Jazz születése előtt.
-Már meg is jött, Mrs. Cullen?-lepődött meg Mrs. Johnson. Rá pontosan emlékeztem, mivel az előző alkalommal is ő volt mellettem a kicsik születésekor. Nyilván ezért küldte őt Addison.
-Már? Szerintem még későn is jöttem-ültem át a tolókocsiba.-Nem tudja, mikor végez a férjem?
-Dr. Montgomery is mondta, hogy maximum fél óra-mondta.-Valószínűleg időben odaér magához.
-Nem szeretném, ha lemaradna a nagy pillanatról-simítottam meg a hasamat. Amint odaértünk a vizsgálóhoz, én elbúcsúztam Annabelltől, és már be is vittek Addisonhoz. Boldog voltam, de ezzel egy időben féltem is. A fájdalom mindig félelmet vált ki az emberből.
-Milyen gyakran érzed a fájásokat?-nézett rám kérdően Addison.
-Körübelül fél másfél percenként-válaszoltam.
-Akkor nemsokára kezdjük-lépett mellém.-Reméljük, Carlisle még időben befut.
-A csudába-nevettem fel halkan.-Azt hittem kibírom addig.
-Ez nem rajtad múlik, te is tudod-simította meg a karomat.-De biztosan kárpótol majd érte...
Pár perccel később neki is álltunk a nehéz feladatnak. Az erős fájdalmak közben nem sok mindenre tudtam koncentrálni, de mindig ott lebegett a szemem előtt Carlisle hiánya. Mikor a múltkor itt volt mellettem és a kezemet fogta a fájdalom sokkal elviselhetőbb volt a mostaninál.
-Itt vagyok!-rontott be az egyik pillanatban.-Ugye nem késtem el?
-Csak… egy… kicsit-ziháltam, miközben mellém telepedett.
-Maradj erős-szorította meg a kezemet.-Most már itt maradok, nem kell félned.
-Esme, vége a pihenőnek-szólalt meg ekkor Addison.-Most!
Összeszedtem minden erőmet, és folytattam, amit már közel háromnegyed órája csinálok. Ez még hosszú órákon keresztül folytatódott, és úgy éreztem, nem bírom tovább. A fejem lüktetett, nem is beszélve az erős görcsökről a hasamban, ami egyre jobban kimerített. Már alig fogtam fel a körülöttem lévő világot, mikor végre megszűntek a fájdalmaim. Azonban valamit furcsállottam…nem hallottam sírást.
-Carlisle, gyere azonnal!-hallottam meg Addison-t. Azonnal eltűnt mellőlem
-Miért nem sír?-szólaltam meg végül. Annyira zavart voltam, hogy hirtelen el sem jutott az agyamig mekkora baj van. Csak pár pillanattal később tudatosult bennem, amikor megláttam Carlisle arcáról csöpögni a könnyeket. Azért nem sír, mert nem bír.
-Nem mehetsz el-kaptam el egy mondatot szavainak tengeréből. Próbáltam felülni, de Addison hirtelen visszanyomott az ágyra.
-Nem kelhetsz fel-nézett rám komolyan.
-Mi történt Edwarddal?-néztem rá kétségbeesetten.
-Pihenned kell-folytatta.-Még nem állsz készen arra, hogy…
-Addison, lélegzik!-kiáltott fel Carlisle. Ekkor ő is visszarohant, és végre meghallottam a kisfiam hangos, egészséges sírását.
-Mrs. Johnson, kérem, fürdesse meg Edwradot, aztán vigye fel a csecsemő-intenzívre. Fél óráig kapjon oxigént-utasította.
-Úgy lesz, Dr. Montgomery-vette át kisfiamat, majd szinte elszáguldott a folyosó felé…
(Carlisle szemszöge)
-Nem mehetsz el-lélegeztettem tovább a könnyeimmel küszködve.-Cullen vagy! Annyi mindent kibírtál eddig, nem adhatod most fel!
-Muszáj odamennem Esme-hez-nézett rám komolyan Addison.-Tudnia kell.
-Abba belehalna-mondtam kétségbeesetten.
-Nagy eséllyel nem sikerül újraélesztened-mondta ki a szörnyű igazságot. Tudtam, mennyire igaza van. Edward valami miatt nem jutott elég oxigénhez a születése során, és esélyes a visszafordíthatatlan légzésleállás. De nem adtam fel. Folytattam az újraélesztést, és nem is szándékoztam abbahagyni, amíg valaki el nem rángat onnal. És ekkor megemelkedett a mellkasa.
-Addison, lélegzik!-kiáltottam fel boldogan, és szinte ezzel egy időben Edward is hangos sírásban tört ki. Ha nem féltem volna, hogy összenyomom, azonnal magamhoz öleltem volna.
-Mrs. Johnson, kérem, fürdesse meg Edwradot, aztán vigye fel a csecsemő-intenzívre. Fél óráig kapjon oxigént-utasította.
-Úgy lesz, Dr. Montgomery-vette át kisfiamat, majd rohanva indult el a megadott irány felé. Azonnal visszasiettem Esme-hez akinek a könnyei hatalmas cseppekben hullottak le sápadt arcáról. Én sem bírtam tovább keménynek láttatni magam, magamhoz ölelve zokogtam én is, miközben Addison tisztességben tartva a dolog, magunkra hagyott bennünket.
-Azt hittem…azt hittem meghal-zihálta.
-Annyira sajnálom-simítottam meg a haját.-Ha otthon lettem volna veled…
-Nem tehetsz semmiről-válaszolta kicsit nyugodtabban.-Láttam, amint megmentetted a fiunkat.
-Nem hittem volna, hogy sikerül-válaszoltam őszintén.
-De még is sikerült-törölte le az arcomat.-És ez az, ami számít.
-Szeretlek!-pusziltam meg az arcát.-Most mennem kell, de nemsokára felkereslek. Edwardot is megnézem.
-Siess vissza!-simította meg a karomat, majd nehéz szívvel sétáltam ki a szülőszoba ajtaján. Odakint nem kis tömegbe botlottam. Itt volt Liz, Peter, Emmett, Annabell, Jason, Rosalie, Jazz, Alice és Derek is.
-Gratulálunk, apuka!-ugrott a nyakamba Liz, miközben a népes embersereg többi tagja hangos tapsolásba kezdett.
-Nem kellett volna-sütöttem le a szemeimet.
-Megérdemelted-simította meg a vállamat.-Különösen a történtek után.
-Ezek szerint beszéltél Addisonnal-sóhajtottam.
-Azonnal elmondta nekem, milyen hősies voltál-mosolyodott el büszkén.-Nagyszerű apa vagy.
-Köszönöm!-néztem rá hálásan.-Mindenkinek.
-Apu, hol van Edward?-nézett rám Jasper.
-Most még nem láthatod, de nemsokára megmutatjuk neked-válaszoltam.-Most mennem kell.
-Menj csak-búcsúzott, miközben én sietve indultam el az intenzív felé.
Amint felértem, azonnal láttam, hogy most már minden rendben lesz. Bár még lélegeztetőre volt kapcsolva, de a bőre színe visszatért a normálisra, és most már kis kezeivel is erősen kapálózott a nővérek kezei közt. És igazam volt…a haja olyan volt, mint Esmeé. Ezt abban a stresszes helyzetben észre sem vettem.
-Á, Dr. Cullen-mosolyodott el Mrs. Johnson.-Örülök, hogy megérkezett. A kis virgonc már nagyon hiányolta magát.
-Én is hiányoltam őt-léptem az inkubátor mellé.-Meseszép.
-Szerintem is gyönyörű-helyeselte, miközben én benyúltam a fiamhoz, és kis kezeit az enyémbe véve kezdtem el simogatni őt.
-Már azt hittem elveszítem-sóhajtottam.-Nem sokon múlott.
-De itt van, és ez a lényeg-mondta megkönnyebbülten.-Nemsokára átvisszük a csecsemőosztályra, és ott már sokkal nyugodtabb lesz. Kicsit felzaklatták a különböző készülékek.
-El is hiszem-kuncogtam.-Hiszen még alig pár perces. Én sem szeretném így kezdeni az életemet.
Miközben ezen mondatok elhagyták a számat, átfutott az agyamon, mennyi mindenen ment keresztül már a születése előtt is. Ott volt, mikor majdnem elveszítettük, amikor Charles rátámadt Esme-re és az is, ami most történt. Hihetetlen, miket ki nem bírt.
-Sajnálom, de mennie kell!-nézett az órára Mrs. Johnson.
-Milyen kár-sóhajtottam.-Még szívesen maradtam volna.
-Később több időt is vele tölthet-mondta biztatóan.-Most pihennie kell a kicsinek.
-Rendben-engedtem el fiam apró kezeit.-Szia, Edward!-köszöntem el tőle egy széles mosollyal az arcomon, miközben lassan elindultam szerelmem kórterme felé.
Mikor kinyitottam az ajtót, éppen aludt. Nem volt szívem felébreszteni, ezért csak odaültem az ágya szélére, és néztem őt. Sokkal békésebb volt, mint tíz perccel ezelőtt. A vonásai rendeződtek, szinte már mosolygott álmában. Nem bírtam megállni, hogy meg ne simítsam arcának finom vonalát. Azonban erre azonnal felébredt.
-Hogy van Edward?-szegezte hozzám a kérdést.-Ugye most már minden rendben lesz?
-Teljesen jól van-nyomtam puszit a homlokára.-Nemsokára fel is mehetünk hozzá.
-Hány óra van?-nézett rám érdeklődve.
-Tíz perccel múlt éjfél-válaszoltam.
-Pontosan, apuka-lépett be Addison.-A kicsi Edward az újév első babája. Ráadásul pontban éjfélkor látta meg a napvilágot.
-Ez most vicc?-nevettem fel halkan.
-Nem. Nektek kell eldönteni, melyik dátumot írjuk be-mondta komolyan.
-December?-néztem szerelmemre kíváncsian.
-Inkább január-mondta.-Közelebb van Rosalie és Jasper születéséhez.
-Akkor január 1. 00:01 lesz beírva- jegyezte fel Addison.-Megfelel?
-Természetesen-bólintottam, mire halkan elköszönt, és már el is száguldott a másik irányba. Nemsokára a család többi tagja is bejött hozzánk, és egyesével gratuláltak a kis Edward érkezéséhez. Talán életemben nem kaptam még annyi dicsérő szót, mint most. Rose és Jazz minden áron látni akarták az öccsüket, de sajnos nem jöhettek velünk este a csecsemőosztályra. Pedig nem is létezett csodásabb látvány egy újszülött kisbabánál, egyszer ők is meg fogják érteni.
Esme is végre magához ölelhette Eddy-t, és láttam rajta, mennyire boldog. Öröm volt nézni, ahogyan teljes odaadással simogatta és ringatta kisfiunk kicsiny testét, mintha erre született volna. Őt anyának szánta a sors…
