XXXV. Fejezet Tűz és víz

Sziasztok!

Meghoztam az új fejezetet :D Ezer köszönetem érte Julietnek :D

Kicsit nehezen írom meg az ilyen fejezeteket, mert nem szeretek nekik fájdalmat okozni, de a végén minden jó, ha jó a vége :)

Puszi! És kérlek írjatok komikat :)

Carly :D

 §

-Biztos, hogy ezt akarod?-simította meg immár gyengéden kidudorodó hasam.

-Igen…soha nem döntenék másképp-mondtam határozottan, majd egy utolsó mozdulattal még lazán összefogtam hullámos hajamat.

Tudtam, hogy meg kell tennem. Nem hagyhattam, hogy Carlisle kockára tegye az életét azért, mert miattam egyedül kell harcolnia. Túlságosan szerettem őt ahhoz…

-Megígérem, hogy végig melletted leszek. Nem hagyom , hogy bántsanak-mosolyogta biztatóan-Vigyázz magadra…

-Te is-öleltem magamhoz suttogva-Kérlek ,ne hagyj magamra!

-Nem foglak-ölelt viszont-Soha nem hagynálak -nyomott puszit homlokomra.

-Tudom…de annyira félek -kezdtem halk zokogásba. Nem tudom, hogy a terhességem miatt lettem ennyire érzékeny vagy sem, de egyszerűen nem bírtam abbahagyni a sírást.

-Nyugodj meg, nem lesz semmi baj!-simogatta meg a hátamat vigasztalóan-A mai nap végére minden rendben lesz ,meglátod-puszilta meg a homlokomat puha ajkaival. Elborzasztott a gondolat, hogy talán soha többé nem ölelhetem meg őt. Túl sok heg volt már a szívemen, még egy csapás elviseléséhez.

-De mi lesz, ha…-kezdtem bele újra, de félbeszakított.

-Nincs de-rakta ujjait gyengéden ajkaimra-Bízol bennem?

-Feltétel nélkül-válaszoltam.

-Bízol abban, hogy sikerülhet?

-Igen-mondtam  .

-Akkor ?-nézett rám kérdően.-Miért tagadod meg azt, amiben hiszel?

-Nem tudom-mondtam elgondolkodva.-Talán mert ha rád nézek… eszembe jut, hogy elveszíthetlek. Hogy újra egyedül leszek, mint annak idején Charles mellett. Nem akarom, hogy a gyerekeink apa nélkül nőjenek fel-vékonyodott el a hangom a mondandóm végére.

-Ugyan már-ölelt ismét magához-Soha nem lennél egyedül. Edward és Alice mindig itt lennének neked. Vigyáznának rád, akár csak én… De ez az egész nem történhet meg. Nem engedem hogy megtörténjen…Elhiszed?-simította meg az arcom, amin nem tudtam nem mosolyogni.

 -Igen… elhiszem-néztem mélyen a szemeibe- Induljunk!-mondtam magabiztosan, majd egy apró csók után, kézen fogva indultunk futásnak az erő sűrűjébe…

Nagyon féltem…Tudtam, hogy mekkora kockázatot vállalok azzal, hogy itt vagyok. Ha csak egyszer is hibázok, azzal veszélybe sodrom a leendő gyermekem, a férjem, és még a saját magam  életét is. De én nem számítottam. Csak azt akartam, hogy Carlisle és a pici biztonságban legyen. Ha ehhez az én életemet kell áldozni, hát megteszem…

(Carlisle szemszöge)

Nemsokára már érezni lehetett az ellenséges vámpírok szagát. Az illatuk…erősebb intenzitású volt, mint bármi, amit eddig éreztem, és ez még nagyobb aggodalommal töltött el. Mi lesz ha nem tudunk győzni? Ha a sereg akkora létszámú, hogy hiába a farkasok segítsége? Féltem, hogy elvesztek mindet, amit felépítettem az életbe. De nem magam, hanem a benne élő személyek miatt.  Esme, a gyerekeink, és a baba élete miatt. Nem bírtam volna elviselni a halálukat.

A gondolataimat a csatatér zaja szakította félbe. Ekkor döbbentem rá, mekkora veszélybe is keveredtünk valójába…de most már nincs visszaút. Kiléptünk a fák közül, és azonnal szembetaláltuk magunkat egy egész seregnyi vérvörös szempárral.

Mióta átváltoztam, soha nem gondoltam arra, hogy egyszer ölni fogok. Az első pillanattól kezdve az emberi énem megtartása volt a cél. Életeket mentettem évszázadokon át, de most arra kényszerülök, hogy a családomat ily módon védelmezzem…

-Esme , vigyázz!-kiáltottam kétségbeesve, de mielőtt bármit is tehettem volna, a vámpír már túl közel volt. Nem, nem ez nem lehet…! Nem lehet ilyen hamar vége. Ekkor azonban hirtelen egy farkas ugrott elő a semmiből.Ahogy teljes erőből elrugaszkodott a szikláról, minden egyes izma munkába lendül .Egyetlen harapással véget vetett a támadásnak. Csak meghűlve ámultam a feleségemet nézve, aki rémülten tekintett vissza rám gyönyörű szemeivel.

Csak ekkor tudatosult bennem, hogy fél másodperc választott el attól, hogy soha többé ne csillanjon fel nekem ez a tekintet.

Azonban nem volt több időnk álldogálni.

A következő csapást már én hárítottam el. Nem hagytam, hogy egy ilyen szörnyeteg még egyszer a feleségem vagy a gyermekem közelébe lépjen. Egy könnyed mozdulattal kitörtem a nyakát, ami hatalmas recsenéssel adta meg magát karom erejének, és már haladtam is tovább a következő felé.

Ekkor azonban olyan dolog történt, ami váratlan megállásra késztetett.

Elezar arcát láttam meg felbukkanni az erdő sűrű fái közül… utána pedig Tanya-ét, Irina-ét , Kate-tét, végül pedig Edwardét.

-Gondoltuk…jól jön a felmentősereg-lépett elénk Elezar.

-Éppen időben, barátom-néztem rá hálásan, majd immár együttes erővel iramodtunk neki , hogy véget vessünk ennek a csatának. Hihetetlen egybeesésnek tűnt az egész, de tudtam, hogy nem véletlen. Elezarék nélkül kétségeim lettek volna a végkimenetellel kapcsolatban, de így biztos győzelemnek néztünk elébe. A szerencse csak nekünk dolgozott.

Pár pillanattal később azonban még valamire felfigyeltem az erdő sötétjében.  Egy szőkésbarna hajzuhatag tulajdonosa suhant el mellettünk a sötétségbe. Kétségem sem volt afelől, kit is láttam.

Azonnal  Nora nyomába eredtem. Nem hagyhattam, hogy megszökjön…Esme miatt nem.

Próbáltam követni az általa hagyott nyomot, egészen a keleti határig, ahol hirtelen megszűnt a szag. Mintha a föld nyelte volna el…vagy csak…

-Doktor Úr, hát megint így találkozunk?-ugrott le nevetve a hátam mögötti fáról-Azt hittem legalább tanult a múltkori esetből…-mosolyogta.

-Nem társalogni jöttem…

-Igen, tudom, a kis Esme-det akarod megvédeni-lépett közelebb hozzám-Hiszen ki miatt is kockáztatnád az életed, ha nem miatta vagy a babátok miatt…

-Fogalmam sincs honnal tudsz mindenről-sziszegtem az arcába.

-Nem is kell tudnod…a lényeg, hogy kettesben vagyunk…itt az ideje mindent megbeszélni-kacagta, majd egy szempillantás alatt eltűnt a szemem elől.

-Mi értelme van annak, hogy játszol velem?-fordultam körbe kérdően, de nem érkezett válasz. Az erdőben vérfagyasztó csend állt be.  Még a madarakat sem lehetett hallani.

Egyszer csak apró kezek érintését éreztem a vállamon, mire meglepetten fordultam meg. Esmevel találtam szembe magam.

-Kivel beszéltél?-simította meg az arcomat érdeklődve.

-Nora itt van valahol-néztem körbe ismét-de eltűnt.

-Most már úgy sem árthat nekünk. Egyedül van…a farkasok könnyen elintézik…

-Ne ítéljük el egyenlőre-simogattam meg a kezeit nyugtatóan- Ha képes volt létrehozni egy hadsereget, másra is képes Mintha előre látná a gondolatainkat…

-Éles esze van a doktor Úrnak-nevetett fel ismét az ismerős hang-Kár, hogy nemsokára haszontalan lesz…

-Miért akarsz tönkretenni minket?-kérdeztem ismét.

-Mert nektek minden megadatott-termett hirtelen előttünk.-Szerelem, család, barátok…És nekem mim van? Semmim..!-sziszegte kedvesem arcába.

-És most teszek róla, hogy nektek se legyen-lendült hirtelen támadásba, mire ekkor egy fekete farkas meglepő gyorsasággal vetette rá magát a bokrok közül. Egyetlen mozdulattal kettéharapta Nora torkát. Még csak sikítani sem maradt ideje.

Ekkor éreztem igazán, hogy újra fellélegezhetek. A fejünk felett összecsapó hullámok végleg felszáradtak, és most már semmi nem akadályozhat meg abban, hogy boldogok legyünk. Mert véget ért ez a szörnyű rémálom…