Hát, a hétvégén nagyon formában voltam :) Sikerült elkészítenem még egy adagot a történetből. Remélem tetszeni fog, habár nem a legvidámabb fejezet, és a következő sem lesz az, ezt elárulom.
Mellesleg a képnek annyi szerepe van, hogy nemrég találtam egy videót, amiben volt egy érdekes jelenet, és azt szerkesztettem meg egy nagyon kicsit :P
A fejezetben nem jutunk el eddig, de sejteni lehet, mik történnek majd!
Puszi!
Carly :)
(Esme szemszöge)
-Mama, mikor indulunk?-nézett rám kíváncsian Jazzy.-És mi az az Ohingo?
-Ohio, kincsem-nevettem halkan.-És azonnal indulunk, amint apa hazaért a munkából.
-Ott laknak a nagyiék?-kérdezősködött tovább Rosie.
-Pontosan-bólintottam.-Szeretném, ha rendesen viselkednétek. Liza nagyi és Peter papa már nagyon várnak titeket.
-Vannak ott állatok?-csillant fel Jazzy szeme.
-Hát hogyne lennének. Ott van Selly és Lucy, akik az én kutyáim; és vannak lovak meg kiscicák is-simítottam meg méz-szőke fürtjeit, miközben az én arcomra is széles mosoly húzódott. Hihetetlen volt, milyen gyorsan elrepült ez a négy év. Mind a ketten önálló személyiséggé fejlődtek, és annak ellenére, hogy ikrek, szinte teljes ellentétei voltak egymásnak. Jasper nyugodt, visszafogott és csendes fiúvá érett, míg Rosalie egy aktív, beszédes, minden lében kanál kislánnyá cseperedett. Az egyetlen közös az volt bennük, hogy elképesztően gyönyörű kék szemeik voltak. Erről minden pillanatban eszembe jutott, ki is a gyerekeim apja.
-Megengeded, hogy lovagoljak?-nézett rám kérlelően.
-Majd beszéld meg Peter papával! Csak akkor engedem, ha ő is beleegyezik-mondtam komolyan.
-Rendben van-húzta el kicsit kelletlenül a száját.-És kérdezhetek még valamit?
-Persze, kicsim, akármit-vágtam rá készségesen.
-Rosalie azt mondta vannak ott farkangok. Azok mik?
-Azok farkasok, de még senkit nem bántottak-válaszoltam nyugtatásképp. Ebben a pillanatban azonban meghallottam, mikor Carlisle bekanyarodott a sarkon.
-Gyertek gyorsan!-fogtam meg kis kezüket, majd sietve indultunk futásnak a kocsifelhajtó felé. Mire kiértünk, a Mercedes már ott állt a bejáratnál.
-Szia, szívem!-nyomott csókot az ajkaimra.-Milyen volt a napod?
-Nélküled unalmas-nevettem halkan.-És neked?
-Szintúgy-kuncogott ő is.-És ti mit csináltatok egész nap, prücskök?
-Az oviban rajzoltam egy hercegnőt-dicsekedett Rosie.
-Nagyon ügyes vagy-dicsérte meg Carlisle.-És te?
-Alice-szel játszottam-vallotta be félénken Jasper.
-Ne szégyelld , nagyfiú!-borzolta össze a haját.-Inkább induljunk, mit szólsz?
-Szuper!-kiáltották egyszerre, majd a kis hátizsákjukat a hátukra kapva ugrottak be a hátsóülésre. Én bekapcsoltam a gyerekülések biztonsági övét, majd én is beültem az autóba, és már indultunk is Ohio felé.
A gondolataim egész végig zakatoltak. Nem csak az idő gyorsasága sokkolt le, hanem ami ezalatt az idő alatt nem következett be. Még pontosan emlékszem azokra a pillanatokra, mikor anyámmal beszéltem a terhességről. Mikor azt mondta, talán korai figyelni a jeleket…Négy hosszú év alatt egyszer sem sikerült teherbe esnem, és ez rettenetesen fájt, de nem mutattam ki soha. A gyerekek előtt mindig vidám és felszabadult voltam, egészen addig, míg meg nem kérdezték, lehet-e még egy testvérük. Ott erősen küszködtem azzal, nehogy elsírjam magam a jelenlétükben.
Nemsokára meg is érkeztünk a számomra oly régen ismert házikóhoz. Pontosan úgy állt itt, mint öt évvel ezelőtt. Talán annyi különbség volt, hogy a verandát kissé felújították.
-Esme! Már is itt vagytok?-ölelt át meglepetten anyu.
-Igen, Carlisle gyorsan vezet, de biztosan-nevettem halkan.
-Milyen volt az út?-érdeklődött tovább.
-Hál’ Istennek problémamentes-sóhajtottam.-Senki nem lett rosszul, így nem kellett megállnunk az út szélén.
-Nagyiiiii!-rohantak ide hirtelen a gyerekek.
-Hát sziasztok!-nyomott puszit mindkettejük arcára.-Hogy vannak az kisunokáim?
-Nagyon jól-válaszolták egyszerre.
-Mit szeretnétek csinálni?-lelkesítette tovább őket.-Sétálni, játszani a kutyákkal…
-Lovagolni!-ugrott fel hirtelen Jazz.
-Nem, nem, csak ha a nagypapa is itthon lesz-intette rendre kisfiamat.-De esetleg majd lehet róla szó.
-De jó!-kezdett tapsolni izgatottan.
-Bizony, milyen jó! De most siessetek be, addig én beszélek anyáékkal, jó?-nézett rájuk kérdően.
-Jól van, nagyi-bólintottak, majd egymással versenyezve kezdtek el rohantak az emelet felé. Ekkor anya újra felénk fordult, de az arcán már korán sem tükröződött akkora derű, mint az előbb. Ő is tudta, mennyire küszködünk az újabb babával, és szinte nem telt el úgy nap, hogy fel ne hívott volna biztatásként. Néha voltak rosszulléteim és émelygéseim, de a tesztek mindig kimutatták a valódi eredményt. A rengeteg téves riasztás lassan minden energiámat felemésztette.
-Hogy vagytok?-simogatta meg a vállamat aggódva.
-Megvagyunk-mondta ki helyettem Carlisle.
-Még mindig… próbálkoztok?-kérdezett rá finoman.
-Állandóan, de semmi-szólaltam meg én is.-Anya, én annyira…annyira…
-Nincs semmi baj-ölelt magához, mikor az első könnycseppek elkezdtek csorogni az arcomon.-Azért mondtam, hogy hozzátok el a gyerekeket, hogy legyen egy egész hétvégétek a pihenésre. Lazítsatok, menjetek el vacsorázni, és hát…jöjjön aminek jönnie kell.
-Na, de anyu!-szipogtam halkan nevetve.
-Jó, nem szóltam-tette fel a kezeit megadóan. Észre sem vettem, mikor kerültem vissza férjem karjaiba, mert most is olyan fáradt voltam, hogy nem is nagyon tudtam, mi történik körülöttem.
-Nem lesz semmi gond-nyomott puszit fejem búbjára.-Köszönjük, Liz!
-Nincs mit, Carlisle!-búcsúzott el tőlünk, majd lassan visszaindultunk az autónk felé. Amint elindultunk, azonnal kiengedtem minden bánatomat, és végre kisírhattam magam. Carlisle egész úton vigasztalt, és végig mellettem volt, amikor mellettem kellett lennie. Ő volt a lelki támaszom.
-Jól vagy?-simította meg az arcomat, miközben egy határozott mozdulattal leállította az autót.
-Igen, most már sokkal könnyebbnek érzem magam-töröltem meg az arcomat.
-Segítsek kiszállni?
-Nem kell, be tudok menni-mondtam határozottan.-De szeretnék kérni tőled valamit…
-Mi lenne az?-nézett rám kíváncsian.
-Csak siess fel a hálóba-nyomtam apró puszit az ajkaira, majd lassú léptekkel indultam meg a bejáratunk felé. Visszapillantva láttam, hogy ő még mindig a kocsiban ül, értve célzásomat, és időt hagyva nekem a készülődésre.
Azonnal lekapkodtam magamról a ruhákat, miközben elhúztam a sötétítőt éppen annyira, hogy egy kis helyen még mindig beszűrődjön némi fény a hold halovány sugaraiból. Úgy éreztem, kell adnom még egy esélyt a picinek. Kell neki egy utolsó lehetőség, hogy megszülethessen, mert ez a lehetőség mindenkinek jár. Mindenkinek…
És ezt a zenét ajánlanám hozzá, mert ezt hallgattam írás közben :)
