Sziasztok!
Először is mindenkinek szeretnék utólag is szerencsében gazdag újévet kívánni. Sajnálom, hogy nem jelentkeztem előbb, de nem voltam netközelben, viszont a fejezetet sikerült megírnom mára. Annyit elárulok, hogy az ezt követő fejezetek nem lesznek a legbékésebbek.
Jó olvasást!
Puszi!
Carly :)
(Esme szemszöge)
-Hűha-ziháltam halkan, mikor földet értünk az ablakom alatt. A kezeimmel automatikusan magamhoz szorítottam Aurora kicsiny testét, miközben én is megremegtem a hirtelen jött fordulattól.-Ez kicsit ijesztő volt.
-Nincs semmi gond-nevetett fel halkan-nem ejtelek el. Annyira könnyű a tested, mint egy tollpihe.
-Lehet-kuncogtam én is-de nem hiszem el. Miután kilenc hónapig a hasamban hordtam a mi kis angyalunkat nem hinném…
-Ne is mondj ilyet-puszilta meg a homlokomat.-Te mindig csodálatosan néztél ki, nézel ki, és fogsz is kinézni. Nincs miért aggódnod, nekem elhiheted.
-Köszönöm-pirultam el azonnal.
-Nincs mit köszönnöd-húzódott arcára bátorító mosoly, majd hirtelen indult útnak az erdő fái között. Szinte el sem hittem, amint a fák sorra suhantak el mellettem, mintha mindezt csak álmodtam volna. A telihold fénye alig szűrődött át a sűrű lombozaton, ami miatt mindenhol teljesen sötét volt, de mi továbbra is megállás nélkül száguldottunk az erdő sűrűjén át, mintha csak nappal lett volna.
Aurora továbbra is békésen szundikált a karjaimban, mintha nem is mentünk volna el otthonról, miközben pici ujjaival kezeibe fogott egy tincset hullámos hajamból. Próbáltam minél jobban magamhoz ölelni őt az őszi hidegben, azonban rettenetesen féltem, hogy nehogy túl erősen szorítsam magamhoz. Puha kis bőre mindennél sérülékenyebbnek tűnt, amit akár egyetlen érintésemmel is felsérthettem volna… Pedig semmitől nem akartam jobban megóvni, mint az itteni világ fájdalmaitól.
-Oh, Elezar itthon van-emelte rám a tekintetét pár pillanattal az otthonos kis ház megpillantása után. Az épület nem volt túl magas, ennek ellenére két emelete is volt, amik a fallakkal együtt szinte eltörpültek a hatalmas fenyőerdő mellett. Már messziről kiszűrődött a bentről világító kandallófény, ami sejtelmesen világította meg a kéményből szállongó ködszerű füstfelhőt, ami az őszi szélben magasra szállt a fenyves felé. Mintha egy mesebeli házikóhoz érkeztünk volna.
-Milyen szép-néztem rá elismerően.-Álmaimban is mindig hasonló otthont képzeltem el magamnak.
-Ennek kifejezetten örülök-nevetett fel halkan.-De mindez nem az én érdemem. Ha Elezar nincs, talán sosem találkozhattunk volna ismét. Lenne mit megköszönnöm neki.
-Akkor éppen itt az ideje-suhant le az emeletről az említett személy. A bőre szintén falfehér volt; szemei pedig hasonló aranyszínben csillogtak, akárcsak szerelmemé, azonban éjfekete haja merőben eltért az általam elképzelt Elezarétól. Az alkata is sokban különbözött Carlisle kicsivel izmosabb, dinamikusabb testalkatától; ő inkább vékony, de ennek ellenére erős férfinak tűnt első pillantásra.
-Elezar, Ő itt Esme-mutatott be Carlisle.
-Örülök, Esme-lehellt apró puszit a csuklómra.-Carlisle már hihetetlenül sokat mesélt rólad.
-Én is sokat hallottam már Önről-nevettem halkan.-Nem is tudom, miként háláljam meg mindezt-sóhajtottam a hatalmas szobát csodálva.
-Nem kell hálálkodnod-legyintett.-És hívj csak nyugodtan Elezarnak. Mostantól te is itt laksz, ami miatt kicsit furcsa lenne, ha mindig ilyen hivatalos lenne köztünk a hangnem.
-Rendben, Elezar-húzódott arcomra szelíd mosoly. Azonban nem bírtam megállni, hogy az ajkaimat el ne hagyja egy kisebb ásítás, ami Carlisle figyelmét sem kerülte el. Eddig a pillanatig észre sem vettem, mennyire elfáradtam.
-Talán ideje lenne lepihenned-simította meg az arcomat.-Nem lenne jó, ha kipihenetlen lennél az első napokban.
-Rendben van-sóhajtottam halkan, mire Carlisle még mindig a karjaiban tartva sétált fel velem a lépcsőn. Hihetetlen volt, de egyáltalán nem tűnt fáradtnak, mintha valóban nem lennék nehezebb egy tollpihénél. Sejtelmem sem volt róla, miként csinálja.
-Itt is lennénk-lépett be velem egy hatalmas szobába, ami…teljesen úgy nézett ki, mint az enyém. A falak bézs színűek voltak, amin különböző alkotások és falitábla volt; az ágy csupán annyiban különbözött, hogy sötétebb volt a támlája; és egy nagyobbacska könyvespolc is ácsorgott az egyik fal mentén. És természetesen a kis bölcső…
Láthatóan nem volt egy mindennapi darab, ezelőtt még sosem láttam ilyen faragásokat. Rajta volt a Hold, a Nap, a csillagok…Nem is tudtam mit mondani, annyira csodálatos volt.
-Ez valami hihetetlen-nevettem halkan.-Mintha még mindig otthon lennék.
-Szerettem volna, ha minden tökéletes lenne-nyomott puszit az arcomra, miközben óvatosan az ágyba fektetett.-Mikor nálad jártam éjjelente, megpróbáltam figyelembe venni a környezetet is. Talán így valamivel könnyebben lesz neked.
-Elképesztő-csodáltam továbbra is.-Mivel hálálhatnám meg?
-Nincs mit meghálálnod-simította meg az arcomat.-De most már aludj! Én lefektetem Aurorát.
-Ahogy szeretnéd-fészkeltem be magam a takaró alá, míg ő csendben a bölcső széléhez sétált, majd hihetetlenül óvatosan befektette kislányunkat a puha párnák közé. Nem bírtam nem elmosolyodni a látványon, amit a karjaiban tartott Aurorával nyújtott.
-Jól mutattok-kuncogtam halkan.-Mintha ikrek lennétek.
-Annyira azért nem hasonlítunk-ült vissza mellém halkan kacagva.-Talán a szemeink, mintha egyformák lennének.
-Pontosan-hajtottam fejem az ölébe.-Az apukájára hasonlít, ez nem kétség-hunytam le a szemeimet, mire ő ujjaival gyöngéden kezdte el simogatni az arcom vonalát. Nem is vártam volna tőle ennyi figyelmességet, de ő minden pillanatban azon volt, hogy a gondomat viselje a kislányommal együtt. Nem is kaphattam volna többet tőle.
-Nem kéne lepihenned?-pillantottam rá.
-Tudod én…nem alszom-simította meg a hajamat.-Nem tudom, miért, de már nem tudom lehunyi a szemeimet, mintha nem létezne számomra a fáradtság.
-Oh, értem-simítottam meg az ölében pihenő kezét.-És van még valami, amit nem tudok még erről a vámpírságról?
-Nézzük csak-mondta elgondolkodva.-Már tudod, hogy rendkívül gyorsak és hihetetlenül erősek vagyunk; a bőrünk hideg és kemény; és vérrel táplálkozunk. Azonban még van pár kisebb képesség, ami csakis ránk jellemző.
-Például?-emeltem rá a tekintetem kíváncsian.
-A szemünk színe változik-folytatta.-Ha éhes lennék, akkor az íriszem most koromszínű lenne, szinte nem is látszana a pupillám.
-És minden vámpír szeme aranyszínű?
-Nem, mindössze Elezarnak és nekem-válaszolta.-Azok a vámpírok, akik hagyományos életmódot folytatnak, nekik vörös szemeik vannak. A miénk az állati táplálék miatt vált arannyá.
-Világos-bólintottam.
-Nincsenek hatalmas szemfogaink, mint amit sokan hisznek; hanem az ereinket méreg járja át, ami azt a célt szolgálja, ami engem is vámpírrá tett.
-És ez milyen érzés?-néztem fel szemeibe.-Mármint a vámpírrá válás.
-Ha eltörik valamid-sóhajtotta-mondjuk a lábad, akkor mintha ezernyi tű állna bele a törött csontba.-mondta halkan felszisszenve.-Ez a fájdalom van jelen ilyenkor mindenhol a testeden, és nincs morfium se semmi más, ami csillapíthatná. Mintha az embert bedobták volna a pokolba.
-Én sajnálom-hajtottam le a fejem.-Miattam kellett ennyit szenvedned. Ha nem mondtam volna, hogy találkozzunk másnap este…
-Te nem tehetsz semmiről-csitított el finoman.-Inkább pihenj, és holnap majd még beszélünk. Mit szólnál, ha itt aludnék melletted?
-Nem is tudom-mondtam elgondolkdva.-Nem lenne unalmas a számodra?
-Veled semmi nem lehet unalmas-nevetett fel halkan, majd óvatosan bebújt mellém a takaró alá. Bár valamennyivel másabb volt az érintése, mintha nem is változott volna semmi azóta, mióta utoljára együtt aludtunk azon az éjjen át. Nem láttam benne a vámpír, nem láttam benne semmi mást, mint az én csodálatos Carlisle-omat...
