Sziasztok!
Ma is egy új fejezettel jelentkeznék. Mivel már mindenki nagyon várta az újra találkozást, próbáltam sietni vele, amennyire csak tudtam. Remélem, nem okozok majd vele csalódást :)
Puszi!
Carly :)
(Carlisle szemszöge)
Nemsokára el is értem Forks erdeibe. A lábaim izgatottan hajtottak előre, mozdulatlan szívem pedig mintha újra verni kezdett volna, mikor tudatosulni kezdett bennem gyermekem születésének közelsége. Ha mindent jól számoltam, Esme nemsokára átlépi a kilencedik hónapot, ami annyit jelentett, hogy pár napon belül megszületik a mi közös kisbabánk. Már azóta erre a pillanatra vártam, mióta kiderült, hogy az én gyermekemet hordja a szíve alatt.
Mivel még elég világos volt, felugrottam az egyik fára, és a lombok ágai közt próbáltam meg eljutni Esme háza elé. Itt nem sok mindenki láthatott meg, de azért jobb volt elővigyázatosnak lenni, nehogy valaki olyan ember kerüljön az utamba, aki könnyedén felismerhet még az új arcom láttán is.
A házhoz legközelebbi fa körübelül tíz méterre ált Esme szobájától. Innen pontosan ráláttam a szobájára, és éjjelente; mikor idejöttem, szinte órákon keresztül tudtam itt ülni, mialatt a nyugodt szívverését hallgattam az itteni a faágról. Azonban mikor megérkeztem, nem az a nyugalom fogadott, mint vártam.
Legalább öt szív zaklatott ütemét véltem felfedezni odabentről, ami teljesen eltért a megszokottól, de ami különösen zavart, az az elhúzott sötétítő volt. Esme sosem húzta be a függönyt az ablakán, ezt kilenc hónap alatt kitapasztaltam. Valami nem volt rendben.
Azonban amint kicsit közelebb araszoltam, azonnal rájöttem, mi is történik a ház falai közt. A torkom hirtelen összeszorult, és egy szúró érzés kezdte el belengeni a szememet, de nem tudtam elhullajtani egyetlen könnycseppet sem. Csak némán figyeltem a kiszűrődő neszeket, pedig legszívesebben én is ott lettem volna, és fogtam volna szerelmem kezét a nehéz pillanatokban. Azonban ezt nem tehettem meg.
Már az éjjel is leszállt, mikor az én hallásomnak egy hihetetlenül erős, csodálatos dallam ütötte meg a fülemet. A mi kisbabánké...
Ekkor egy számomra ismerős hölgy szétnyitotta a függönyt, majd az ablakot is kitárta, hogy a pici azonnal friss levegőhöz jusson. A Mrs. Andreas néven ismert nővér a mi kórházunkban dolgozott, amikor még én is itt teljesítettem orvosi kötelességeim, és most az ő karjaiban láttam meg először az én csodaszép kislányomat.
Alig volt nagyobb, mint egy játék baba, mégis annyi erő volt már benne, hogy a nővérnek is nehezére esett őt a kezei közt tartani. Azonnal láttam, hogy az én hajam színét örökölte, az arca viszont sokkal inkább Esme-ére hasonlított. Olyan volt, mint egy földre szállt angyal.
-Jajj, azt hittem, már elkéstem-ugrott mellém Elezar az ágra, amitől hirtelen összerezzentem.
-Te mit csinálsz itt?-néztem rá meglepetten.
-Látni akartam, amint a legjobb barátomból apa lesz-válaszolta.-Ha jól sejtem, nem is jöttem hiába.
-Nem-nevetettem fel halkan.-Nézd! Most hozza vissza a fürdetésből Mrs. Andreas.
-Milyen szép kisbaba-húzódott arcára szelíd mosoly.-És amint látom, Esme is teljesen oda van érte.
-Akár csak én-sóhajtottam, miközben továbbra is figyelmesen szemléltem, a szerelmem karjaiban ringó újszülött kislányomat.
Esme láthatóan rettenetesen ki volt merülve, amit nem is csodáltam, viszont kimondhatatlanul büszke voltam rá. Annyi mindenen ment keresztül ezalatt a nehéz időszak alatt, amit a legtöbb nő nem mert volna bevállalni. Azonban ő végig helyt állt, és nem adta fel. Az ő érdeme, hogy ez a csodálatos kislány most itt lehet a világon.
-Mikor mész fel hozzá?-nézett rám kíváncsian.
-Nem szeretném most zaklatni-válaszoltam.-Este, mikor már alszik, ismét felnézek hozzá, és akkor közelebbről is megszemlélhetem a kislányomat. De nem tudom, mikor lesz megfelelő az alkalom a találkozásra.
-Akkor én nem is zavarlak tovább-veregette meg a vállamat.-Otthon várlak.
-Nem tudom, mikor megyek-köszöntem el én is, miközben lassan visszafordultam a csodálatos családom felé.
Esme még hosszú ideig simogatta az aprócska lányunkat, mire végül mind a ketten elfáradtak. Láthatóan alig bírta már nyitva tartani a szemeit, és a mi kis csodánk is el aludt a karjaiba, így hát felkelt, és kicsiny testét selyempuhán a kényelmes bölcsőbe helyezte. Rettenetesen nehéz volt leküzdenem azon ösztönömet, hogy most azonnal oda ne rohanjak hozzá, és ne közölném vele, hogy életben vagyok. Szívem szerint magamhoz öleltem volna őket, és soha többé nem engedtem volna el …soha.
Nemsokára Esme is elaludt. A szívverése rendezetté vált, a légzése lelassult, így elérkezettnek láttam az időd, hogy meglátogassam az én kis csillagomat.
Csendben kinyitottam az ablakot, majd amilyen némán csak tudtam, elkezdtem megközelíteni az ágy melletti sarokban lévő kis bölcsőt. Szinte lelassult körülöttem az idő, és amint megpillantottam az a hófehér kislányt, minden más megszűnt létezni a világon.
Szőke kis haja, elbűvölő arcocskája békésen pihent a hozzá képest hatalmas párnák közt, miközben kicsi ajkaival néha felgügyögött, néha pedig elmosolyodott álmában. Ha tudtam volna, most biztosan sírtam volna. Azonban ebben a pillanatban a pici kezdett el sírni…
-Édesem, rosszat álmodtál?-hallottam meg Esme álmos hangját mögöttem, amire azonnal hátrakaptam a fejem.
A józan eszem azt súgta, hogy most azonnal tűnjek el a szobából, viszont a szívem; ami az erősebbik felem volt jelenleg; nem akart elmozdulni. Én pedig hallgattam a szív szavára.
Pár pillanattal később pedig összeakadt a tekintetünk...Egyikünk sem mert mozdulni. Csak dermedten álltunk, miközben ismét elmélyítettem tekintetem azokban a csodálatos zöld szemekben, amit már hosszú ideje nélkülöztem.
-Ezt nem hiszem el-szólalt meg ő elsőnek.-Nem ez…ez nem lehet a valóság.
-Esme…-kezdtem hozzá, azonban ő félbeszakított.
-Te most csak hallucináció vagy, igazam van?-kérdezte, mintha csak magával beszélne.-Már kezdek megbolondulni.
-Esme, nem vagy bolond-léptem kicsit közelebb, mire ő hevesen hátrálni kezdett.
-Ne gyere közelebb-állt védelmezően a kiságy elé.-Ha kísérteni akarsz, akkor gratulálok, mert sikerült.
-Nem vagyok kísértet-néztem rá meggyőzően.-Én életben vagyok, Esme, nem haltam meg. Valóban itt vagyok.
-Ha mindez igaz lenne-nézett rám úgy, mint valami illúzióra.-akkor hol voltál kilenc hónapon át? Miért most tértél vissza, ha eddig felém sem néztél? Miért jöttél?
- Mindvégig veled voltam-csuklott el a hangom.-Ha nem is láttál, de minden nap eljöttem hozzád, amikor csak tudtam. Éjjelente őriztem az álmodat, hallgattam a szívverésed…Annyi mindent megadtam volna, hogy melletted legyek, de…
-De?-vonta fel a szemöldökét. Az arcán kezdett látszani, hogy már nem hiszi teljesen bolondnak magát. Mintha az előbbi szavaimmal némileg elkezdtem volna meggyőzni az igazamról.
-Ez lehet, hogy most sokként fog érni, de…-nem is tudtam, miként fogalmazzam meg anélkül, hogy egy alig fél napja szült nőt nehogy sokkos állapotba kergessek a mivoltom valódi kilétével.-Esme, én vámpír lettem-mondtam ki a teljes valóságot.
-Hogy micsoda?-hitetlenedett el ismét.-Jól hallottam?
-Minden egyes szót-erősítettem meg benne előbbi szavaimat.-Aznap éjjel, mikor eltűntem, éppen hozzád igyekeztem, és az erdő melletti rövidebb úton két ilyen természetfeletti lény-nem akartam ismételni a vámpír szót-megtámadott. Három napon át szenvedtem az erdőben, mire ismét magamhoz tértem, és akkor kellett szembesülnöm azzal, hogy nem térhetek vissza hozzád, mert…-ezt a mondatot már nem bírtam befejezni. Képtelen voltam kiejteni az ajkaimon, hogy a vérét akartam venni annak a nőnek, aki számomra a legfontosabb. De amint rá emeltem a tekintetem, azonnal megláttam a benne összegyűlt könnyeket.
-Te valóban itt vagy?-kérdezte még mindig kételkedve.-Ha átölellek, nem hullasz köddé a kezeim közt?
-Nem hinném-mosolyodtam el, mire ő nem is késlekedett tovább. Egyetlen pillanat alatt a nyakamba ugrott, miközben a szemeiből szinte patakzani kezdtek a könnyek. A teste forró volt az enyémhez képest, ami a benne hevesen áramló vértől még inkább felmelegedett, azonban ez egyáltalán nem zavart, és láthatóan az én hideg bőröm sem érdekelte őt igazán. Egyszerűen csak magához ölelt, és olyan erősen szorított, hogy féltem, netán saját magában tesz kárt az erőlködéssel.
-Annyira örülök neked-nézett a szemeimbe, miközben ajkait puhán az enyémhez érintette.-Még mindig nem hiszem el, hogy mindez a valóság, és nem csak valamilyen álom.
-Rettenetesen hiányoztál-kezdtem el simogatni a hátát.-Nem is tudom, mihez kezdtem volna, ha elküldesz.
-Sosem küldenélek el-húzódott arcára örömteli mosoly.-Nem emlékszel?
-El sem tudnám feledni-simítottam meg az arcát. Hihetetlen volt, hogy ismét hozzá érhettem…hogy ismét beszélhetek hozzá. Az illata mindennél jobban vonzott magához, de az a szeretet, ami jelenleg átjárta a testemet, magasan felül tudta múlni a vámpírság miatt kialakult erős ösztöneimet. Egyszerűen csak boldog voltam…mindennél jobban.
-Muszáj itt maradnod-nézett rám könyörgően.-Mindenkinek látnia kell, hogy életben vagy.
-Ezt sajnos nem tehetem-sóhajtottam fel halkan.-Már mindenki tudatában halott vagyok, és ha megjelennék, azzal nem csak az én, hanem a te életedet is tönkretenném.
-De ugye nem hagysz el?-csillantak fel a szemei.-Nem hagysz itt minket, mondd, hogy nem!
-Eszem ágában sincs-ültettem le az ágyra, hogy nehogy megerőltesse magát.-Arra gondoltam, mi lenne, ha…hozzám költöznél Hoquiambe.
-Hová?-nézett rám kicsit furcsán.
-Elezarnak van egy telke az erdőben-magyaráztam.-Megengedte, hogy te, én és a pici is beköltözzünk, és élhessük az életünket. Így ismét egy család lehetnénk.
-Várj!-szakított félbe egy pillanatra.-Ez az az Elezar? Mármint, akit farkasok támadtak meg?
-Bizony-nevettem fel halkan.-Teljesen jól van, viszont…Ő is vámpír lett. Neki köszönhetem, hogy valóban nem haltam meg, és kimenekített azoknak a szörnyetegeknek a karmai közül.
-Hűha-lepődött megy egy kicsit.-És ti akkor most…vért isztok?
-Így is mondhatjuk-bólintottam.-De mi mások vagyunk, mint a többi fajtánkbeli. Állati vérrel táplálkozunk, és nem oltunk ki ártatlan életeket. Rád sem jelentünk veszélyt, sem pedig a kis…
-Aurora-mondta ki a lányunk nevét.-A neve, Aurora Lena Cullen.
-Csodálatos név-néztem a bölcső felé mosolyogva.-És Ő maga is meseszép. Mintha egy igazi kis angyal lenne.
-Szerintem is-nevetett fel halkan.-Az előbbi ajánlatodra pedig igent mondanék…
