Gyógyító szerelem L. Fejezet

Sziasztok!

Végre megérkeztem a következő fejezettel. Kicsit rövidebb, de ígérem, hogy ezek után minden jobbra fordul, és Jazz is lovagolni fog :)

Már a következő fejezetben, mert lesz egy kis ugrás :)

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

Ebben a pillanatban kipattantak fáradt szemeim. Hevesen ziháltam, és csak ekkor jöttem rá, hogy mindez egy nagy álom volt. És pár pillanattal később szemben találtam magam a kezeimet fogó Carlisle-lal.

-Jól érzed magad?-emelte rám a tekintetét aggódva.

-Persze, nincs semmi gond-válaszoltam azonnal. A szívem még mindig nagyon gyorsan vert, mintha valami elől menekült volna.-Csupán rosszat álmodtam.

-Bánt valami?-simította meg az arcomat. 

-Nem is akármi-bólintottam.-De nem beszélhetnénk kint?-biccentettem Jazz felé. Carlisle azonnal értette a célzásomat, mire néma csendben osontunk ki a kórterem előtti kis váróba. Ilyenkor már senki nem járkált errefelé, ezért teljes nyugalommal ültünk le a kirakott székek egyikére.

-Szóval?-nézett rám kíváncsian.

-Emlékszel, mit mondtam neked, miután hozzád költöztem?-mondtam ki kissé nehezen.

-Említettél valami Evensont-bólintott.-Mennyire rémült voltál akkoriban…

-Nem csak voltam-sóhajtottam.-A lelkemben még most is rettenetesen félek attól, hogy visszajön értem. Senki nem látta, mióta azt a szörnyűséget tette velem azon az éjjelen, és minden este megfordul a fejemben, mi lesz; ha esetleg rájön; hol találhat meg. Most pedig hogy a harmadik babánkat várom, nem akartam többé magamba fojtani a félelmeimet. Pont a pici miatt.-magyaráztam. Talán még sosem mondtam ki, mi minden nyomta a lelkemet, mióta átéltem az a számtalan kínt azon az éjjelen.

-Nincs semmi okod félni-simította meg a hasamat-és neki sem. Mindig melletted leszek, amikor csak tudok. Nem áthat nektek.

-Melletted nem is kétlem-húzódtam az ölébe, miközben ő továbbra sem vette el ujjait a hasamról, és így ölelt magához a másik kezével. Hihetetlen volt számomra, hogy milyen férjjel ajándékozott meg engem a sors. Talán nem volt még olyan ember, aki ennyire szeretett és tisztelt volna, mint ő. Csupán csodálni tudtam.

Nemsokára viszont ismét elnyomott engem az álom. Nem tudtam, hol és mikor, viszont még mindig éreztem Carlisle karjait a derekam körül. Megállás nélkül simogatta hol a hátam, hol pedig a hasam, miközben apró csókokkal borította be az arcom minden kis szegletét.

Az álmaim sem tértek vissza. Álomtalanul pihentem szerelmem karjaiban, és nem zavartak többé a félelem szülte szörnyű rémálmok…

(Carlisle szemszöge)

Észre sem vettem, mikor aludt el Esme a karjaimban. Egyik pillanatról a másikra a légzése ismét rendezetté vált, a szívverése is kissé lelassult, miközben az enyémhez képest apró kezeivel szorosan kapaszkodott a köpenyem anyagába. Talán nem is bántam volna, ha soha többé nem kéne innen felállnom. Számomra semmi nem volt fontosabb annál, minthogy mindent megadjak neki, ami ebben az életben megadathat nekünk.

-Szia!-ült le mellém Addison.-Mit csináltok?

-Alszunk-kuncogtam halkan.-Kicsit elfáradt.

-Nem is csodálom. Annyi mindenen ment már keresztül-sóhajtotta.-Ráadásul most itt van neki kicsi és…

-Jazz is-válaszoltam.-Talán túl sok minden történt egyszerre. Hirtelen minden annyira felgyorsult…

-Elhiszem, de nemsokára ezen is túl lesztek-tette kezét a vállamra bátorítóan.-Mire Jasper hazamehet, addigra Esme is átesik a legnehezebb szakaszon, és már sokkal könnyebben fognak menni a dolgok. Ebben az egyben biztos lehetsz.

-Olyan sokára engedik ki Jazzy-t?-hallottam meg egy nyöszörgő hangot az ölemben.

-Te csak pihenj!-simítottam meg az arcát.

-Nem tudok-ásított aprót.-Kicsit hányingerem van.

-Ez teljesen érthető-nyugtázta Addison.-A kérdésedre válaszolva, pedig sajnos elég sok kezelésre lesz szüksége Jazznek, hogy maradandó sérülések nélkül távozhasson. Fizioterápia, vitaminos kezelések, antibiotikumok…

-Esetleg van valami hír arról, mi lehetett a támadás oka?-néztem rá kérdően.

-Pont ezt szerettem volna még elmondani-folytatta.-A vadőrök lelőttek néhány állatot azok közül, akikre illett Esme édesanyjának leírása. Mivel Ohio környékén ez volt az egyetlen falka, nem nagyon lehetett eltéveszteni a célpontot, de a legérdekesebb csak ezután jött. Kiderül az orvosi vizsgálatkor, hogy a farkasok veszettség miatt támadtak Jasperre. Már erősen előrehaladott állapotban volt a betegség, és emiatt nem tudtak vadászni. Ezért támadtak könnyebb célpontra, mint például egy négy éves kisfiú.

-Még szerencse, hogy adtunk be neki veszettség elleni oltást a műtét után-sóhajtottam megkönnyebbülésen.-Ha nem tettük volna, mostanra nagyon nagy bajok lennének.

-És mennyi az a sok idő? Meddig fog tartani a rehabilitáció?-érdeklődött tovább szerelmem.

-Körübelül három, négy hónap-mondta szomorúan Addison. Szinte éreztem, ahogyan Esme hátán végigfut a hideg a gondolatra. Négy hónap ágyhoz kötöttség egy alig négy éves gyereknek nem éppen a legjobb megoldás. De Addisonnak teljesen igaza volt. Ha a sebek négy hét alatt nagyjából be is gyógyulnak, a szervezete akkor is le lesz gyengülve. Nem lesz képes azonnal járni, mert a néhány elszakadt ínszalag és sérült izom még hosszas gyógytornát fog igényelni. A kezében sérült idegek is voltak, amik szintén kezelésre szorultak, hogy ha majd iskolás lesz, minden gond nélkül tudjon írni, mint minden más gyerek. Csak remélni mertem, hogy a kellő ellátás meg fogja tenni a hatását.

-Az rettenetesen hosszú idő-szólalt meg végül kedvesem.

-Hidd el, sokkal hamarabb el fog telni, mint hinnéd-válaszolta nyugtatóan.-Kissé el leszel foglalva a babával, így nem fogsz annyit aggódni. Meg ott van a munkád is.

-Nem is tudom, mi lesz most velünk-kezdtek el hullani a könnyei.-Munka, stressz, pánik. Egyik sem tesz jót a kicsinek, és…

-Nincs semmi baj-öleltem magamhoz.-Ha kicsit pihentebb leszel, minden rendbe jön.

-Szerintem hozok neki egy kis kamilla teát-állt fel Addison.-Kicsit talán ellazítaná.

-Remek ötlet-bólintottam, miközben ő lassan elindult az aula felé…

Gyógyító szerelem XLIX. Fejezet

Sziasztok!

Ismét egy fejezettel jelentkeznék. Ebben már egészen felszabadult a hangulat. Került bele egy kis misztikus elem is ;) Remélem, mindenkinek tetszeni fog! Sietek a folytatással!

Puszi!

Carly :)

(Carlisle szemszöge)

Mikor leértem, Addison éppen Esme-t vizsgálta. Öröm volt látni, mennyire felszabadult. Arca visszanyerte a színét, sokkal kipihentebbnek tűnt, és mintha már látszott is volna némi kerek vonal a hasánál. Bár tudtam, milyen messze van még az a pillanat, mikor ismét a karomban tarthatom majd az újabb közös gyermekünk, de a szívem annyira szerette őt, mintha már nagyon rég mellettünk élt volna.

-Szerintem minden rendben-állapította meg Addison.-Elhagyhatod a kórtermet.

-Hál’ Istennek!-sóhajtotta megkönnyebbülten.-Reméltem, hogy nem kell itt maradnom estére.

-Ha itt is tartottalak volna, akkor is felmehettél volna a fiadhoz-reagált szerelmem kimondatlan gondolataira.-Nem lenne valami rendes tőlem, ha nem tenném.

-Nem is gondoltam-válaszolta.- Csupán szeretném normálisan kihordani a picit. Nem szeretném tehetetlennek érezni magam.

-Szerintem e miatt nem kell aggódnod-pusziltam meg.-Mi lenne, ha ennénk valamit? Számtalan finom szendvics van a kórházban.

-Valóban ennem kéne-bólintott.-Nem lenne jó, ha a pici Eddy baba bármiben is hiányt szenvedne.

-Eddy baba?-vontam fel a szemöldököm. Emlékszem, mikor ábrándoztam, és említettem az Edward nevet. Mindig is tetszett ez a név, mivel számomra különleges jelentéssel bírt, mióta először megláttam a névkönyvben. Akkor azonban nem találtuk megfelelőnek, viszont most valami miatt tökéletesnek tűnt.

-Szerintem kisfiú-simította meg a hasát.-Bár azt sem bánnám, ha Lily lenne.

-Én mindkettőnek örülnék-segítettem fel.-És mit mond Eddy baba? Mit szeretne enni?

-Hmmm…szerintem valami sonkásat-mondta határozottan.-Valami miatt erősen kívánom.

-Ha a kis gézengúz azt szeretne, akkor azt is fogja kapni-nevettem, miközben lassan elindultunk az aula felé. Szerencsénkre még nyitva volt a büfé.

-Hű, te aztán tényleg éhes voltál-néztem rá meglepetten, miközben az utolsó falatot is lenyelte a hatalmas sajtos-sonkás szendvicsből.

-Nem én, hanem a kicsi-kuncogott fel halkan.-Azonban volt pár falat, ami nagyon vissza akart jönni.

-Rosszul érzed magad?-simítottam meg a vállát aggódva.

-Azt hiszem, nemsokára elkezdődnek a rosszulléteim-erősítette meg gyanúmat.

-Hát, sajnos ezzel jár a dolog-mondtam neki együtt érzően.-De reméljük, hogy ez az állapot is nemsokára elmúlik.

-Nem is tudom, hogy mondjuk el a gyerekeknek-csillant fel hirtelen a szeme.-Nem hiszem, hogy a reggeli hányásokat teljes titokban tudnánk tartani.

-Majd én beszélek velük-nyomtam csókot az ajkaira.-Jut eszembe…Indulhatunk Jazzy-hez?

-Ez nem is kérdés-vágta rá azonnal, miközben egymás kezét fogva indultunk útnak a lift felé…

(Esme szemszöge)

-Ébreszd fel!-noszogatott Carlisle, miközben a csendben szundikáló Jaspert figyeltük a kórterem ajtajából.

-Nem szeretném, ha kialvatlan lenne-suttogtam.-Mi lesz, ha miattam nem épül fel?

-Ugyan, ne butáskodj!-legyintett.-Ezen nem múlik.

-Biztos?

-Teljesen biztos-válaszolta, mire amilyen halkan csak tudtam leültem az ágy mellett álló kis székre. Óvatosan kezeimbe vettem kis kezeit, mire azonnal nyitogatni kezdte aprócska szemeit.

-Mama!-ölelt magához hirtelen.

-Itt vagyok, kicsim-kezdtek el hullani a könnyeim.-És nem is megyek el többé.

-Nem mentél el-rázta meg a fejét.-Itt voltál álmomban. Meg egy szőke néni és egy Edward nevű fiú is ott volt. Még sosem találkoztam velük, de ők ismertek valahonnan. Azt mondták vissza kell jönnöm, és Edward azt is elmondta, hogy a testvérem. Tényleg, ő hol van? Azt mondta ő is itt lesz velünk.

-Hát kicsim…-nem igazán tudtam, mit kéne most mondanom. Mi lenne a megfelelő módja?

-Tudod Jazz-vette át a szót szerelmem- Edward még nagyon pici. Alig nagyobb, mint az ujjam hegye. De nekem elhiheted, hiszen én és anya már ismerjük őt. Csupán kell neki még némi idő.

-Miért? Nem itt lakik?-nézett ránk kíváncsian.

-Még nem-nevettem fel halkan.-De kilenc hónap múlva ő is itt lesz.

-És miért annyi? Nem lehetne elmenni hozzá?

-Egyszer majd megérted-vettem a kezembe a mellette lévő vacsorát.-Viszont most enned kell, mert erősnek kell maradnod, rendben?

-Rendben, mama-válaszolta halkan, miközben lassan enni kezdte a frissen elkészített ízletes húslevest.

Egész este nem mozdultam el mellőle. Ott ültem az ágya szélénél, és meséltem neki egész addig, amíg el nem aludt. Én is rettenetesen elfáradtam, és észre sem vettem, mikor nyomott el az álom. Csupán annyira emlékeztem, hogy becsuktam a szemeimet egy pillanatra, és pár perccel később már el is aludtam. Álmaimban azonban közel sem volt minden olyan gondtalan…

-Mama! Mama!-hallottam meg Jazzy hangját az udvarról. Azonnal eldobtam a kezemben lévő tányért. Az udvarra érve, a lábaim hirtelen földbe gyökereztek.

Egy falka farkas sebesen száguldott a veranda felé, azonban akármennyire is be akartam hozni a gyerekeimet, nem bírtam elmozdulni a számomra kijelölt helyről. Kapkodtam a fejemet, bár segíthetnék, de egyetlen szó sem tudta elhagyni a számat. És ekkor megtörtént…

A támadás minden pillanata lejátszódott a szemem előtt, és én tehetetlenül néztem, mit tettek a kisfiammal. Rosalie sírva rohant el mellettem, azonban mikor át akartam ölelni, kicsusszant a karjaimból. És ebben a pillanatban kitört belőlem minden érzelem.

-Elég!-kiáltottam, mire a falka egyetlen pillanat alatt felhagyott a támadással. Csak néztek rám azokkal a hatalmas szemeikkel, miközben halk morajlás hangzott fel minden farkas torkából. És ekkor megéreztem egy forró lehelletet a nyakamnál.

Egy hatalmas fehér farkas ácsorgott a hátam mögött. Szemei gyönyörűen csillogtak, mint a tiszta óceán, nem látszott bennük semmi agresszió. Ahogyan hozzám bújt, mintha védelmezni próbált volna.

Ekkor azonban a falka élén álló fekete farkas felém vetette magát. Úgy tűnt, nem lehet megállítani, azonban aki mögöttem állt rávetette magát, és pillanatok alatt maga alá teperte. Valami miatt megpróbált védeni engem.

-Mi az Cullen?-nevetett fel a hirtelen emberré váló fekete farkas. Azonnal felismertem. Ő volt az, Charles Evenson. Most már pontosan emlékeztem a nevére. Azonban, ami még dermesztőbb volt az, amit mondott. Cullen…

És ebben a pillanatban megértettem. A fehér farkas is visszaváltozott, és immár két férfi küzdött egymás ellen.

-Ha még egyszer-válaszolta fenyegetően Carlisle-csak egyetlen egyszer hozzáérsz a családomhoz, esküszöm hogy nem engedlek el élve!

-Nem ölhetsz meg!-nevetett fel keserűen.

-Nem-nyugtázta.-De teszek róla, hogy egy életen át emlegetni fogod ezt a napot, méghozzá a börtönben.

-Azt te csak hiszed-ugrott ki alóla, majd sebes futással indult el a messzeség felé. Mikor ismét visszafordult hozzám, nem kis félelmet láthatott az arcomon. Nem hittem el, ami az előbb történt.

-Nincs semmi baj-vette kezeim kezeibe.-Tudnod kell, hogy örökké vigyázok rád! Bárhol is légy, bármit is csinálsz én mindig veled leszek.

-Hogy csináltad ezt?-böktem ki végül.

-A szeretet sok mindenre képes…

Ebben a pillanatban kipattantak fáradt szemeim. Hevesen ziháltam, és csak ekkor jöttem rá, hogy mindez egy nagy álom volt. És pár pillanattal később szemben találtam magam a kezeimet fogó Carlisle-lal…

Verseny!

Ez nem az, amire gondoltok. Jelentkeztem egy versenyre, aminél a feladat egy fejléc és egy banner elkészítése volt. Először is remélem tetszik nektek.
Másodszor pedig Nocy-hoz szólnék, aki az egész verseny "főnöke" úgymond...
Remélem, elnyeri a tetszésedet, habár nem igazán voltak jó ötleteim először. Végül csak összehoztam, ami nekem (vagy is inkább a maximalizmusomnak) megfelel. Remélem, azért van némi esélyem a többi versenyző mellett, mert nagyon szeretnék nyerni! De szerintem mindenki ezt érzi, aki elindult rajta.
Kérlek titeket, ezt most SENKI ne vigye el! (kivéve persze Nocy-t)
Puszi!
Carly :)

A fejléc:

 

(Katt az eredeti méretért a képre!)

A banner:

Breaking Dawn (Kibeszélö)

Sziasztok! Szeretettel üdvözlök mindenkit a kibeszélőben! Ez arra fog szolgálni, hogy könnyebben ki lehessen bírni a moziig hátralévő igen csak soknak tűnő egy hónapot. Írjátok ki magatokból, mit vártok el a filmtől, mi az, amit a legjobban szeretnétek, hogy benne legyen, és természetesen mindent, ami ezzel kapcsolatos. A mozi után pedig korlátlan élménybeszámolókat kérek! Kinek mik voltak a tapasztalatai, mi tetszett a legjobban.

Remélem, ezzel is kicsit könnyítem a várakozást (azért csináltam)

Puszi!

Carly :)

Gyógyító szerelem XLVIII. Fejezet

Sziasztok!

Nagyon hamar megérkeztem a következő résszel. Remélem ezzel is kicsit engesztellek titeket a múltkori miatt. Remélem tetszeni fog!

Puszi!

Carly :)

(Carlisle szemszöge)

Miközben Jazz értékeit figyeltem, rá kellett jönnöm, milyen kicsin múlott, hogy elveszítsem. Mikor ott voltam a műtőbe, nem is vettem észre, mennyi öltést kellett csinálnom. Csak azzal foglalkoztam, hogy az utolsó eret is helyreállítsam a testében, most pedig itt van. Bár kissé sápadt volt, és még hatott az altató is, még is úgy éreztem, most már minden rendben lesz. Persze már sosem lesz olyan, mint régen, de azért még reméltem, hogy ebből nem sok mindent fog észrevenni, ha majd nagy lesz.

-Hogy van Jasper?-lépett be a kórterembe Addison.

-Már jobban-sóhajtottam, miközben megsimítottam fiam pici arcát.-Remélhetőleg nemsokára fel is ébred.

-Jut eszembe-csillant fel a szeme.-Esme már felébredt az altatásból, és szeretne beszélni veled.

-Istenem, mond, hogy jól van!-csuklott el a hangom. Tudtam, hogy a sok stressz miatt történt mindaz, ami történt. Mikor a hasához kapott, onnantól kezdve nem volt visszaút, és mivel a műtőben nem tudtam kérdésekkel elhalmozni Addisont, fogalmam sem volt róla, mi lett a végkimenetele a dolognak. Azt sem tudtam, hogy egyáltalán várandós-e még kedvesem.

-Egyenlőre stabil az állapotuk-válaszolta.-De nem sokon múlt.

-Ezek szerint…

-Pontosan-bólintotta kimondatlan kérdésemre, mire több sem kellett, sebes rohanással indultam útnak szerelmem kórterme felé. Mindenképpen látnom kellett őt. Meg kellett bizonyosodnom afelől, hogy nem csak üres szavak, amit Addison mondott. Hogy jól van…illetve jól vannak mind a ketten. Ő és a mi újabb kisbabánk is.

-Szia, szívem!-rohantam hozzá azonnal, miközben számtalan csókkal halmoztam el selymes ajkait.-Hogy érzed magad?

-Sokkal jobban-sóhajtott fel halkan.-Hála neked és Addisonnak.

-Annyira örülök-csordult le egy könnycsepp az arcomon.-Már azt hittem, hogy…

-Most már minden rendben lesz-törölte le az arcomat nyugtatóan.-A kicsi is teljesen jól van. Már lassan átlépünk az ötödik hétbe.

-De hisz ez remek-simítottam meg az arcát.-El sem hiszem, hogy nemsokára ismét eggyel többen leszünk.

-És kis idő múlva a gyerekekkel is meg kell osztanunk a hírt-mondta komolyan.-De szerintem nem most kéne elmondanunk Rosalie-nak sem, mert biztosan elég feldúlt.

-Szerintem sem-bólintottam.-Remélem, nemsokára őt is behozzák a szüleid, mivel szeretném kicsit szemügyre venni. Meg hát…szerintem neked is és nekem is hiányzik.

-Ahogy mondod-puszilta meg az arcomat.-Figyelj, kérhetnék valamit?

-Amit csak akarsz-válaszoltam készségesen.

-Szeretnék felmenni Jazzy-hez-nézett rám kérlelően.-Viszont azt mondták, estig pihennem kell. Megtennéd, hogy feltolsz tolókocsival az intenzívre?

-Sajnálom, de…ezt nem tehetem-erőltettem ajkaimra a szavakat.-Nem azért van szükséged pihenésre, mert nem állhatsz lábra, hanem mert a kicsi talán nem élné túl a mai napot, ha nagyon hamar még egy stresszhelyzetnek lennél kitéve.

-Oh, értem-mondta szomorúan.-Akkor megtennéd, hogy helyettem is puszilod?

-Mindenképp-nevettem fel halkan.-Viszont most ideje lenne vacsoráznod. Szükséged van az energiára, ha el akarod látni a mi kis pocaklakónkat-simítottam meg a hasát, mire ő sem bírta tovább, és halk kacagás közepette túrt  bele aranyszín hajamba.

-Ne csináld, mert elpirulok-nyomott csókot ajkaimra. Ebben a pillanatban azonban az egyik nővér véget vetett az idilli pillanatnak.

-Dr. Cullen, a kisfia felébredt az altatásból-zihálta az ajtóban.

-Azonnal megyek-pattantam fel szerelmem mellől.-Nemsokára visszajövök-búcsúztam el tőle.

-Ne siess! Jazzy-nek szüksége van rád-mondta megértően, majd sietve indultam útnak az intenzív felé. Nem is vártam meg a liftet, azonnal a lépcsőn rohantam fel a harmadikra, és szinte pillanatok alatt kisfiam mellett találtam magam. Még éppen csak nyitogatta a szemeit.

-Hogy aludtál, kis harcos?-cirógattam meg kis kezét. Szegény még rettenetesen kába volt, de pár pillanattal később képes volt ráfókuszálni az arcomra.

-Apa?-szöktek könnyek a szemeibe.

-Most már nincs semmi baj-nyugtatgattam.-Minden rendben lesz.

-Hol van Rosie?-csillant fel a szemében az aggodalom.

-Neki nincs semmi baja-válaszoltam.-De te csak pihenjél. Még hosszú út áll előtted, mielőtt újra lóra ülhetnél.

-Még nem is ültem lovon-nevetett fel halkan.

-Tudom-kezdtek el hullani az én könnyeim is. Nem is tudom, miért kezdtem el sírni. Talán maga a tudat, hogy elveszíthetem váltotta ki belőlem ezt az érzelmet, ami megállíthatatlanul keringett keresztül újra és újra az ereimen.

-A mama hol van?-nézett rám kérdően.

-Tudod, a mama nagyon megijedt, ami miatt most muszáj pihennie-magyaráztam.-De estére már ő is feljön hozzád.

-Minden annyira fáj-szisszent fel halkan.

-Tudom, de nemsokára el fog múlni-bátorítottam.-Pár héten belül haza is mehetünk.

-De én nem akarok addig itt feküdni-ellenkezett.

-Ha meg szeretnél gyógyulni, akkor muszáj lesz-mondtam komolyan.-Hiszel nekem?

-Persze-válaszolta azonnal.

-Na, akkor most hagylak aludni-pusziltam meg a homlokát.-Nemsokára egy néni behozza a vacsorádat. Mire felébredsz,  mi is itt leszünk a mamával.

-Szeretlek, apu!-húzódott arcára hálás mosoly.

-Én is szeretlek, Jazz-szorítottam meg kezeit bátorítóan, miközben lassan visszaindultam a földszint felé.

Gyógyító szerelem XLVII. Fejezet

Sziasztok!

Most egy valamivel reménykeltőbb fejezettel jelentkeznék. Kicsit rövidebb, de nem akartam tovább keseríteni a hangulatot, ezért kicsivel több pozitív hír lesz benne. Remélem, nem bánjátok!

Puszi!

Carly :)

(Esme szemszöge)

Mikor ismét tisztán bírtam gondolkodni, hirtelen egy számomra ismeretlen helyen találtam magam. Mindenhol fehér bútorok vettek körül, ahol a semmibe tartó fehér falak a végtelen felé távolodtak, majd egy furcsa, fehér ködbe vesztek. Nem éreztem fájdalmat, sem semmilyen érzelmet. Mintha egyik pillanatról a másikra üres lettem volna.

-Anyu!-hallottam meg egy vékony hangot, mire azonnal hátra fordultam, és szembe találtam maga Jazzy kivirult, boldog arcával.

-Szia, kicsim!-öleltem magamhoz szorosan.-Annyira örülök, hogy jól vagy.

-Te hogy kerülsz ide?-nézett rám érdeklődve.-Ugye nem haltál meg?

-Ez meg milyen kérdés?-kérdeztem hitetlenkedve.-Egyáltalán mi ez az itt?

-Egy szőke néni mondta, hogy ide kerülnek azok, akik valami miatt elveszettnek érzik magukat, meghaltak, esetleg nincsenek tudatuknál. Itt várnak a sorsukra.

-De te még nem akarsz elmenni. Nem hagysz minket itt, ugye?-csordult le egy könnycsepp az arcomon.

-Vissza fog menni-guggolt le mellé egy korom béli, fiatal, angol akcentusú szőke hölgy.

-Ön kicsoda?-kérdeztem ijedten.

-A nevem Lillian Cullen-mutatkozott be, mire hirtelen teljesen ledermedtem. Valahonnan ismerős volt az arca, a szeme, és ekkor rájöttem, ki is áll előttem.

-Maga…maga Carlisle édesanyja?-néztem rá meglepetten.

-Eltaláltad, édes-nevetett fel halkan.-Bár talán nem lenne illendő ezt mondanom egy olyan idős nőnek, mint én.

-Én nem is tudom, mit mondjak-jöttem zavarba.

-Nem is kell-simogatta meg a vállamat.-Már nagyon régóta figyellek titeket. Mindig próbáltam segíteni nektek, amit talán észre sem vettetek. Az eredményét Jazz és Rose személyében is láthatjátok.

-Te tetted?-vékonyodott el a hangom.-Te ajándékoztál meg Rosalie-val és Jasperrel?

-Közbejártam-kuncogott fel ismét.-A lényeg, hogy minden rendben lesz. Beszélek a fentiekkel.

-Nagyon hálás vagyok, Mrs…

-Csak Lilly-vágott a szavamba.-De most mennem kell. Nem itt van a helyem.

-Remélem még találkozunk-köszöntem el tőle, majd pillanatokkal később el is tűnt a fehér ködben.

-Ő volt a másik nagyi, igaz?-fordult hozzám Jazzy.

-Igen, kicsim-simítottam meg az arcát.-Ígérd meg, hogy nem maradsz itt.

-Ezt nem tudom megígérni-válaszolta szinte felnőtt gondolkodással.-De ha már itt vagy, szeretnék bemutatni valakit.

-Szia, anyu!-lépett ki mögüle egy rozsdaszín hajú, zöld szemű kisfiú.-Edward vagyok.

-Szia!-léptem elé kissé félénken.-Ne vedd udvariatlanságnak, de nem igazán tudom, mi történik. Elmondaná valamelyikőtök?

-Anya, ő a testvérem-nézett rám komolyan Jazz.-Még sosem élt, de már megtapasztalta, milyen is a fájdalom. Azért van itt ő is.

-Te…te vagy a…-nem tudtam kimondani. Kezeim akaratkanul is a hasamra csúsztak, és éreztem, amint könnybe lábadnak a szemeim. Elvesztettem a kisbabámat.

-Nem, nincs semmi bajom-vágott közbe Edward.-De nem sokon múlt.

-Nem úgy, mint szegény Lucy-sóhajtott fel Jasper.-Ő vele elbántak a farkasok, mikor engem védett-amint kimondta, meg is jelent mögötte a kissé sántikáló, még is vidám kutyus, akit oly annyira szerettem, és aki életét adta a kisfiamért.

-Selly viszont jól van-folytatta, miközben megsimogatta aranyszín bundáját.-Neki a lába sérült meg.

-Erről csak én tehetek-mondtam halkan.-Ha nem mondom azt, amit mondtam, akkor…

-Nem, ez nem így van-válaszolták egyszerre.-Jobb anyukát nem is kaphattunk volna. Ha te nem vagy, mi sem lennénk.

-Köszönöm, gyerekek!-öleltem meg őket, azonban ekkor egy furcsa érzés kezdett keringeni a gyomromban. Mintha valaki megragadott volna, és húzni kezdett volna hátrafelé.

-Majd, találkozunk, anyu!-integettek nekem boldogan, majd pár pillanattal később szemben találtam magam édesanyám aggódó szemeivel.

-Kicsim, jaj de örülök, hogy felébredtél-halmozta el puszikkal az arcomat. Eddig észre sem vettem, hogy egy kórházi ágyon fekszem. Gondosan be voltam takarva, és az ágyam mellé volt készítve egy komplett vacsora is. Nem teljesen volt tiszta, miért is fekszem itt.

-Mi történt?-nyöszörögtem halkan.

-Miután Dr. Montgomery spontán vetélést állapított meg nálad, beadott neked egy adag nyugtatót, hogy stabilizálja a vérnyomásod. Ezután pedig altatót kaptál, hogy kipihend magad a megpróbáltatások után-simította meg a karomat.

-És a kicsi? Ugye nem ment el?-csöppent le egy könnycsepp az arcomon. Bár emlékeztem arra, amit a másvilágon hallottam, de meg kellett bizonyosodnom afelől, hogy valóban megtörtént az, ami odaát játszódott le.

-Szerencsére megmentették-válaszolta nyugtatóan.-És Jaspert is. Most az intenzíven van.

-Fel kell mennem hozzá!-akartam felkelni, azonban ő gyengéden visszanyomott a párnák közé.

-Dr. Montgomery azt mondta, hogy ma muszáj pihenned.-mondta aggódva.-Carlisle most úgy is mellette van, és nemsokára ő is lejön hozzád. Nem akart zavarni…

-Jól mondja az édesanyád!-lépett be a kórterembe Addison.-Ma estig itt kell maradnod. A szervezeted rettenetesen ki van merülve.

-Nem is tudom, hogy köszönjem meg neked mindezt-néztem rá hálásan.-Ha te nem vagy, elveszítettem volna a picit és Jazzy-t is.

-Ne nekem köszönd!-nevetett fel halkan.-A férjed remekül helytállt a műtőben. Ha ő nincs ott, talán a fiad sem élte volna meg a délutánt…