Ismét egy fejezettel jelentkeznék, ami miatt talán meg fogtok utálni. De remélem, azért nem. Nem is beszélek sokat, inkább annyit mondanék, hogy jó olvasást!
Puszi!
Carly
(Esme szemszöge)
-Szeretlek!-suttogta halkan.
-Én is szeretlek!-ziháltam, miközben lassan mellém gördült. Már alig bírtam nyitva tartani a szemeimet, mert a hosszú stresszes időszakok miatt a szervezetem nem volt éppen a legjobb állapotban. Hiába akartam felszedni valamit, a sok idegeskedés miatt csak hulltak rólam a kilók, és lassan már enni sem bírtam. De ha Carlisle-lal voltam, minden gondom elfeledtem, és egyetlen pillanatig nem törődtem azzal, miért is kerültem ilyen állapotba.
-Szeretném, ha tudnád, hogy én mindent megteszek-csókolt bele a hajamba.-Nem tudom mi az oka annak, ami most velünk történik, de semmi nem lehetetlen, erről biztosítalak.
-Köszönöm…mindent-bújtam hozzá szorosabban. Ekkor azonban meghallottam a mobilom. Amint a kezembe vettem, valami furcsa, rossz érzés futott keresztül az egész testemen. Anyu volt az.
-Szia!-szóltam bele kissé álmosan.-Mi a gond?
-Kicsim, én annyira sajnálom!-válaszolta kétségbeesetten.-Hidd el, én nem is gondoltam volna, hogy mindez megtörténhet.
-Állj, miről beszélsz?-kérdeztem vissza meglepetten.
-Jazzy-t elkapták a farkasok-tört ki újabb heves sírásba, mire én ezzel egy időben ejtettem ki a telefont a kezeim közül. Csak dermedten álltam, és álltam…Hirtelen megfagyott körülöttem az idő. Pont én mondtam, hogy az Ohio-i farkasok senkit nem bántanak. Húsz éven át egyszer sem fordult elő. Most pedig, mikor a gyerekeim távol vannak tőlem, először történt meg az életem történetének folyamán, és pont az én kisfiammal.
-Liz, mi történt?-vette át tőlem Carlisle az irányítást. Halkan hallottam valamit anyukám mondanivalójából, de annyira le voltam döbbenve, hogy szinte semmit nem fogtam fel a külvilágból.-Azonnal indulunk. Hozzátok Rosalie-t!
Azzal lerakta a mobilt, majd villámgyorsan öltözködésbe kezdett, miközben én még mindig dermedten ültem az ágyunk peremén.
-Esme, be kell mennünk a kórházba!-próbált meg kirángatni ebből az állapotból.-Hallod, amit mondok? Mennünk kell!
-Ezt már nem bírom tovább-kezdtek el hullani a könnyeim.
-Muszáj erősnek lenned!-simította meg az arcomat.-Jazzy-t nemsokára behozzák, mert Ohio-ban nincsenek meg a megfelelő eszközök az ellátására. Rosalie is velük jön, és szüksége lesz az édesanyjára, amint ideérnek.
-Ő nem sérült meg?-kérdeztem aggódva.-Mondd ki!
-Nem, neki nincs semmi baja…fizikailag-válaszolta nehezen.
-Látnom kell őket!-pattantam fel hirtelen, majd szinte hihetetlen gyorsasággal kapkodtam magamra minden ruhámat. A kezdeti döbbenetet félelem vette át , és azonnal arra sarkallt, hogy minél hamarabb menjek oda. Nem tarthatott volna vissza, még a legnagyobb katasztrófa sem. Csak azt szerettem volna, hogy ismét a karjaimban legyenek.
-Kicsim, itt vagyunk!-rázott fel finoman Carlisle.-Be kell mennünk!
-Tudom-ziháltam, mivel a szívem olyan gyorsan vert, hogy máshogy nem kaptam rendesen levegőt. Mintha megint pánikrohamom lett volna.
-Jól vagy?-kérdezte ijedten.
-Ez most nem számít-vágtam rá azonnal.-Látnom kell a fiamat!
-Szívem, nem biztos, hogy…
-Muszáj látnom!-ugrottam ki, és éppen akkor tolták be az ajtón a hordágyat. Futottam, ahogy csak bírtam, de mielőtt beérhettem volna, anyu karjai szorosan magukhoz szorítottak.
-Esme, ezt nem szabad látnod!-tartott meg erősen.
-A fiamról van szó!-kiabáltam kicsit indulatosan.-Látnom kell, mert lehet, hogy többé nem tarthatom a karjaimban!
-Ne mondj ilyeneket!-próbált meg csitítani.-Nyugodj meg, szinte lüktetsz a félelemtől!
-Ha megfulladok is látnom kell!-erősködtem tovább. Ekkor érkezett meg Addison.
-Carlisle!-kiáltott oda, miközben Jaspert szemügyre vette. Az arckifejezéséből pontosan kiolvastam, mekkora a baj.
-Mennyire súlyos?-lépett mellé.-Uram Isten!-hült meg benne a vér. Legalább is a hangja olyan pillanatok alatt csuklott el, mintha elvágták volna.
-Szükségünk lesz rád a műtőben-nézett rá komolyan Addison.-Nincs elég orvosunk, és neked van a legnagyobb tapasztalatod sebészként.
-Nem várhatod el, hogy rezzenéstelen arccal operáljam össze a fiamat!-emelte meg most ő a hangját.-Nem tehetem! Családtag nem műthet családtagot!
-Most meg kell szegnünk a szabályt!-szállt vele szembe.-A fiadnak csak akkor van esélye, ha te veszed a kezeidbe az irányítást! Nélküled nem fog menni!
-Elég!-kiáltottam hirtelen, mikor már nem bírtam tovább hallgatni, ám ezzel egy időben egy hatalmas szúrást is éreztem a hasamban. Olyan volt, mintha belém vágtak volna egy kést, és azt forgatni kezdték volna szép lassan, ezzel is kínozva. Hirtelen akadt meg a lélegzetem, mikor megláttam, milyen élénkvörös vér szivárog a testemből. Alig bírtam megállni a lábamon.
-Carlisle, azonnal toljátok Jaspert a műtőbe!-nézett rá szigorúan, majd egy szempillantás alatt mellettem termett.-Esme, érzel valamit?
-Igen-nyögtem halkan.-Rettenetesen görcsöl a hasam.
-Azt hiszem, spontán vetélés-mondta komolyan.-Azonnal be kell vigyelek a rendelőbe.
-Foglalkozz..Jasperrel!-akadt meg egy újabb görcsre a lélegzetem. Ebben a pillanatban képtelen voltam Japseren kívül másra is gondolni. Az sem érdekelt volna, ha itt helyben meghalok, ha azzal megmentem az ő életét.
-Nem tudsz tisztán gondolkodni-erőltetett bele egy tolószékbe.-Meg kell mentenünk a babát és Jaspert is, és mind a kettőt meg is fogjuk tenni…
(Carlisle szemszöge)
Mikor megláttam Jazzy széthullott testét, azt hittem menten elájulok. A karja és a lába tele volt hatalmas harapásokkal, a mellkasán pedig egy nagyobb karmolás volt, ami erősen vérzett, így nyomókötést raktak rá. A bőre szinte falfehér volt, és kék szemei sem csillogtak olyan fénnyel, mint tegnap reggel. Alig volt eszméleténél a vérveszteség miatt.
-Értékek?-néztem Derekre sürgetően.
-Vérnyomás alacsony, a pulzus alig mérhető. Erősen vérzik a lábain és a karján, a mellkason szintén. Sürgősen vért kell kapnia.
-Nullás vércsoportja van-vágtam rá azonnal.
-Mrs. Johnson, kérem hozzon belőle a hármas műtőbe!-mondta hadarva.-Carlisle, mindent meg teszünk, ezt te is tudod!
-Bízom bennetek-bólintottam.-De tartok attól, hogy nem éli meg a ma estét.
Amint ezt kimondtam, szinte összerándult a gyomrom erre a gondolatra. Nem veszíthetem el a fiamat. Élnie kell! Nem veheti el tőlem a sors ilyen fiatalon, hiszen annyi mindent nem élt még át. Előtte ált még a felnőtté válás, az iskola…Nem, nem történhet meg!
-Nem lesz semmi gond!-tette kezét a vállamra nyugtatóan.
-Ne mondj olyat, amit nem bírsz betartani-válaszoltam keserűen, miközben a műtős köpenyt magamra kapva léptem be a műtő előterébe…
